Az idő állítólag telik, de hogyan? A szubjektív idő telhet lassan, gyorsan, vagy sehogy. Ha valami olyasmit csinálunk, amit utálunk csinálni, vagy olyan helyen vagyunk, ahol utálunk lenni, akkor ólom lábakon telnek a percek. Ha viszont jól érezzük magunkat valahol, valakivel, vagy abban, amit éppen csinálunk, az idő szárnyra kap, és repül. A szubjektív idő az életünkre kivetítve szintén repül, mert ragaszkodunk hozzá, és halálunkkal elkezd sehogyan sem telni. Az objektív idő, maga az Idő, viszont elvileg ettől nem áll meg. Ha létezik ilyen egyáltalán. A Föld egy bizonyos ciklus alatt, amit mi valamikor elneveztünk huszonnégy órának, fordul egyet a saját tengelye körül, egy másik ciklus alatt pedig, amit mi elneveztünk egy évnek, megkerüli a Napot. Ez mindig ugyanígy történik, és valószínűleg így is fog történni még egy darabig. Az, hogy ezt az azonos folyamatot mi egymás utáninak érzékeljük, csak rajtunk múlik. Hiszen mondhatnám azt is, hogy ma ugyanaz a nap van, mint tegnap, vagy akár holnap, csak másképp, minden pillanat egy állapot. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy a mindenféle idő csak egy fogalom, és azért telik, mert számoljuk. Ha a saját életünket nem tekintenénk végesnek, valószínűleg nem is számolnánk. Időutazás pedig azért nem létezhet, mert ugyanazt az állapotot nem lehet kétszer rekonstruálni, tehát a múlt sajnos passzé, a jövőt pedig nem is sejthetjük. Ahhoz képest, hogy értelmesek vagyunk, elég szerencsésnek érezhetjük magunkat.