Éppen valaki más két kutyáját sétáltattam megbízásból zöldövezeti területen, amikor találkoztam a favágóval. Kutyasétáltatás közben az ember hamar társalgásba elegyedik, akkor is, ha nem feltétlenül akar. Engem is a favágó szólított le. "De szép foxik!" - mondja ő. "De" - mondom - "ez nem foxi". Persze kiderült, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy neki is (!) volt egy foxija, amelyiket sajnos ki kellett kötözni az udvaron, mert előszeretettel ritkította a szomszéd lábasjószág állományát. A kutya azonban valahogy csak kiszabadította magát, de nem tartott sokáig az öröme, mert a madzagja felakadt a kerítésen, és mire megtalálták, megfulladt. A favágó ekkor vásárolt két dobbermant, hogy vígasztalódjék, mert kutya nélkül nem élet az élet. Az egyiket egy furcsa betegség támadta meg, az orvos is csak hümmögött, meg vakarta a fejét, végül a kutya elpusztult. A másik egy napon eltűnt, sokáig keresték, mire végül megtalálták a szomszéd saját készítésű kerti tavában. A tó aljára fóliát rakott a szomszéd, a kutya belement, de kijönni már nem tudott, és megfulladt. "Na mindegy, hát ez van" - mondja a favágó szomorúan. "Hát" - mondom - "ez". "Most egy darabig biztosan nem lesz kutyám, mert van egy négy hónapos kisfiam" - mondja ő. Mondtam, hogy nekem sajnos azonnal indulnom kell, mert idegesek a kutyák. Magamban azon imádkoztam, hogy az a gyerek érje meg a felnőtt kort.
