Sikerült olyan hosszú ideig egy nyugat-európai nagyvárosban élnem, hogy amikor honvágy miatt visszaköltöztem ebbe a kelet-európai, viszonylag nagyobb városba, egy hónapig gyötört a depresszió. Ezt úgy kell elképzelni, hogy abszolút képtelen voltam kimenni az utcára "ezek közé a zombik közé". Azóta persze sokkal jobban vagyok, és egyáltalán nem bántam meg, hogy hazajöttem. Pedig vég nélkül sorolhatnám, hogy ott bezzeg esőben sem kell gumicsizma, mert a víz lefolyik a járdáról, meg nincs sebességkorlátozás az autópályán, meg van bicikliút mindenhol, meg van rendes vajas croissant minden pékségben, meg vasárnap délután kettőig lehet reggelizni a kávézókban, meg minden koktélbárban van happy hour, meg jóval kevesebb a zombi, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A legérdekesebb mégis az, hogy az ottani városokban éjszakánként nincs kutyaugatás, ami Magyarországon kizárólag Budapest belvárosában fordulhat elő. Ezzel vajon arra célzok, hogy az ottani városok városok, míg az itthoniak inkább nagyra nőtt tanyák? Igen. A kutyaugatás például egyáltalán nem hiányzott.