FullScreen

Ismét teljes erővel lecsapott a karácsony, de annyira, hogy fel kell vetnem a témát. A karácsony katasztrofális. Rengeteg pénzbe és időbe kerül, pedig valójában senki sem élvezi, különös tekintettel a bevásárlás részére. Az évek során megpróbáltam elhitetni magammal, hogy szeretem, mert a karácsonyt mindenki szereti, de nem szeretem, ez már biztos. És annyira zavar, hogy zavar, hogy kidolgoztam egy elviselhető karácsony tervét, íme:

A fa magassága nem haladhatja meg az egy métert (100 cm). A többi pazalás. A karácsony legyen tematikus az ajándékok tekintetében. A magam részéről jövőre a "könyvkarácsonyt" tervezem bevezetni. Ez azt jelenti, hogy a család tagjai egy megállapodott értékben könyvet, illetve könyvutalványt vásárolnak egymásnak. A könyvutalvány esetében ügyeljünk arra, hogy az ajándékozott számára elérhető legyen a beváltóhely. A tematika lehet még fürdőszoba, meglepetés, konyha, utazás, tulajdonképpen bármi. A tematika alól kivételt természetesen képeznek a kisgyermekek, nekik ajándékozzunk bátran bármit.

Az ötletet egyébként a húsvét adta. Az is egy keresztyén ünnep, ennek ellenére nem csinálunk belőle ekkora hűhót. Itthon egyelőre nem vetettem fel az elképzelést, de alkalomadtán beszámolok az eredményekről, amennyiben lesznek. Addig is vegyen körül mindenkit a karácsony!

A Zoozie'z-ban az a jó, hogy közel van az Isarhoz, és itt lehet a legjobb hamburgert enni a városban. Az ínyenceknek ajánlatos extra adagot kérni a Feldsalat nevű köretből, mert az igen jó. A belső teret időközben sajnos részben átépítették, és kevésbé hangulatos, mint annak idején, amikor például Renivel egy esős vasárnap délután átugrottunk forró csokoládét inni, és könyvet olvasni. Sajnos annyira tele volt a hely, hogy csak a bárpulthoz tudtunk leülni, ahol forró csoki helyett azonnal megkínáltak bennünket egy vadonatúj koktéllal, aminek az lett az eredménye, hogy néhány órával később Renit úgy kellett lerángatni a templomi szószékből átalakított dj-pult lépcsőjéről. Érzelmes hangulatba került, és minden áron meg akarta hallgatni a Don't Speak című számot. A könyvet egyikünk sem nyitotta ki, de jó kis vasárnap délután volt, és záróra után valahogy hazanégykézlábaztunk.

Renivel – akivel a két kommenttel ezelőtt látható házban laktunk közös albérletben, még renoválatlan állapotában – azért szerettünk a Faunba járni, mert közel volt, és mert délután négyig adnak reggelit. Ez vasárnaponként igen jól jött, ha sikerült fél négyig kimásznunk az ágyból, akkor még éppen odaértünk időben. Szinte semmi sem fogható ahhoz az élményhez, mint egy étterem teraszán reggelizni félkómásan a délutáni napsütésben, olyasmiket, mint idézem: "friss, félbevágott croissant-ra sütött sonka és sajt", vagy "müzli joghurttal, friss gyümölcsökkel és mézzel", vagy "omlett friss fűszernövényekkel", vagy "sajttál frissen sütött kenyérrel", és a többi és a többi. Mindehhez persze tejeskávé, frissen facsart narancslé, vagy szódával hígitott gyümölcslé dukál. Ilyenkor az embernek tényleg az az érzése támad, hogy ez a nap is jól kezdődik. Hangsúlyoznám, hogy a Faun elsősorban reggelizésre termett, és elsősorban a terasza élvezhető, mert odabent egy hatalmas csarnok az egész, és ha tele van emberekkel, akkor olyan hangzavar keletkezik, hogy csak a közvetlenül mellettünk ülővel tudunk beszélgetni, de persze annak is van egy hangulata, és a reggeli úgy is pontosan olyan finom.

Az úgy volt, anno, hogy kivételesen gyalog mentem haza az iskolából, és útközben meglehetősen nagy embertömegre lettem figyelmes fényes délben. Általában nem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak mások, különös tekintettel az embertömegekre, viszont akkor éppen annyira ráértem, hogy arrafelé vettem az irányt, hogy megnézzem, mi történt. Hirtelen a Bayerischer Hof előtt találtam magam, ami önmagában is meglepő volt. Hallottam már a város legelegánsabb szállodájáról, de sohasem vettem a fáradtságot, hogy megnézzem magamnak, pontosan azt sem tudtam, hogy hol van. A néhány száz emberből álló tömeg a szálloda előtti téren csoportosult, de annyira, hogy a villamosok sem tudtak közlekedni tőlük. Amikor körbenéztem, megállapítottam, hogy mindenki a szállodát bámulja, és valaki mindig sikítozik. Megkérdeztem a mellettem állókat, hogy mi történik itt, és kiderült, hogy Michael Jackson jött koncertezni Münchenbe, és természetesen a Bayerischer Hofban lakik, és éppen most a szobájában van, és a térre néz az ablaka, azok ott, és most mindenki arra vár, hogy kinézzen a térre vagy valami. Az én kíváncsiságom ezzel tökéletesen kielégítődött, és éppen indulni akartam tovább, amikor hatalmas sikoltozás és üvöltözés támadt, és amikor visszafordultam, az egyik nyitott ablakban megláttam két kezet, és benne egy csecsemőt. Michael Jackson a függöny mögé bújva kilógatta a gyerekét a szobája ablakán a tömegnek. Az esetből hatalmas botrány lett, és a mai napig emlegetik. Én nem kívánom kommentálni, mert halottakról vagy jót, vagy semmit. A szálloda előtti téren véletlenül Roland de Lattre szobra áll, aki maga is zeneszerző volt úgy ötszáz évvel ezelőtt. A talpazatot a Jackson rajongók időközben teleragasztgatták a kedvencük fényképeivel, és a halála óta folyamatosan égnek körülötte a mécsesek. A hatóságok szemet hunytak a dolog felett, és bizonyára a megboldogult Roland de Lattre sem emelt panaszt. Ebből is látszik, hogy a zene mindenkié, különös tekintettel a turistákra.

A németországi lakás kérdés alapvető jellemzője, hogy az emberek hetven százaléka albérletben éli le az életét, éppen ezért határozottan kijelenthetjük, hogy a legutóbbi gazdasági válság semmiképpen sem írható a németek számlájára. Az ingatlanok többnyire nagy cégek (például élelmiszeripari vállalatok) tulajdonában vannak, amelyek egész háztömböket birtokolnak akár a város több pontján is, és az alapvető tevékenységük mellett külön házkezelő céget működtetnek az ingatlanjaik megfelelő fenntartására. Az albérlet rendszer kiválóan működik. Ha az ember beköltözik valahová, akkor rendes szerződést kap, ellentétben a jelenlegi magyarországi viszonyokkal. Alapvető szolgáltatás például a házmester, akit bármikor fel lehet hívni, ha mondjuk csöpög a csap, huzatos az ablak, vagy penészedik a fal. A házmester ilyenkor értesíti azt a céget, amelyikkel a házkezelőség kapcsolatban áll, és a probléma néhány napon belül megoldódik. A javítás díja természetesen a tulajdonost terheli, nem pedig a lakót, kivéve, ha a kárt ő maga okozta. Az albérlet díja a lakás méretéhez és fekvéséhez képest eltérő, de az árakat egyértelműen a hatalmas piac szabályozza, és általában azt lehet mondani, hogy a lakbér az albérlő bevételének egy harmadát teszi ki. Ez abból a szempontból igen hasznos, hogy az embereknek marad pénzük arra, hogy máshol is költhessenek. Azt nem állítanám, hogy itt senki sem vágyik saját lakásra, de az "inkább a magamét fizetem, mint a másét", illetve az "inkább más fizesse az enyémet, mint én" című gondolatmenet gyakorlatilag ismeretlen, csakúgy, mint a hitelek miatt agyonterhelt ingatlanok (és emberek) létezése is. Meglehet, hogy nem ez a legjobb rendszer a világon, de az biztos, hogy az ország gazdasága nem az ingatlanpiac ingoványában fog elsüllyedni, hogy azután magával rántson minden mást is, és tulajdonképpen az is elviselhető, ha valaki úgy éli le az életét, mintha egy jobb szállodában lakna.

A bajor lét két legfőbb megnyilvánulási formája a bajor nyelv (bairisch), amely valójában egy dialektus, a másik pedig a népviselet (Tracht). A népviselet egyáltalán nem úgy működik, mint nálunk, amennyiben kizárólag a népitáncosok hordják, illetve azok, akik külföldi turisták által gyakran látogatott helyen dolgoznak. Egy sima hétköznapon is találkozhatunk népviseletbe öltözött emberekkel, sőt a népviseletnek kifejezetetten saját divatirányzata van. A legnevesebb népviselet készítő és forgalmazó bajor cég a Loden Frey, ahol igény szerint akár csillagászati árat is fizethetünk egy öltözet bajor ruháért, de a C&A-ban is vehetünk egyet hetven euróért. Az Oktoberfest idején a helyi női hírességek egymással versengenek, hogy melyikük viseli a legszexisebb vagy legkülönlegesebb népviseletet, és erről a képes bulvármagazinok részletesen be is számolnak. A bajor nyelv korántsem az egyetlen német dialektus, viszont kétségtelenül az egyik legextrémebb, és a gyakorlatilag nem létező magyar dialektusokkal ellentétben rengetegen beszélik, különösen vidéken. Ez olyannyira igaz, hogy amikor a Straubing nevű kisváros újságjánál dolgoztam gyakornokként, konkrétan visszautasítottam azt a feladatot, hogy körkérdést csináljak az utcán, azzal az indokkal, hogy nem érteném meg a válaszokat. A rovat szerkesztője kicsit hümmögött, majd közölte, hogy igazam van, és kiküldött inkább egy helyi újságírót. Többet meg sem próbálták rám osztani ezt a feladatot. A sajtótájékoztatók esetében az volt a szerencsém, hogy a jelenlévők mindig kaptak írásos anyagokat is, ezért aztán nagyjából képes voltam követni, hogy miről van szó. Itt egy kis ízelítő a bajor nyelvből, amelyből kiderül, hogy a német nyelvtudás Bajorországban is hasznos, de sok esetben korántsem elegendő. Aki bővebben is szeretné beleásni magát a bairisch rejtelmeibe, az látogasson el egy könyvesboltba, ahol tömegével talál bajor nyelvű irodalmat, vagy szerelkezzen fel egy német-bajor szótárral, mert olyan is van. Ehhez képest például a híres szegedi ö-zés, mint nyelvjárás, aranyos, de semmiség.

Münchent nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Budapestet kereszteznénk egy olyan várossal, ahol komoly barokk épületek vannak a valamikori erős katolikus befolyásnak köszönhetően, tehát mondjuk Egerrel vagy Veszprémmel vagy Váccal, azután az egészet alaposan lepucolnánk és felújítanánk, végül pedig felnagyítanánk körülbelül a kétszeresére. Az így kapott eredmény az a város, amely Németország viszonylatában regionálisan (Bundesland) Budapest funkcióját tölti be, szellemiségében viszont teljes mértékben katolikus. Ennek többek között az az eredménye, hogy Bajorországban vasánap zárva vannak a boltok, és egy olyan embernek, aki megszokta, hogy multik tömkelege versenyez a pénzéért a hét minden napján, napi huszonnégy órában, ez meglehetősen szokatlan élmény, viszont nagyon kellemes. A müncheniek remekül el tudják tölteni az idejüket ezen a napon vásárlás nélkül is, kávézgatnak, sörözgetnek, sétálgatnak, illetve tömegesen kivonulnak az Isar folyó partjára heverészni és fürdeni (lásd fotó), néhány helyen a grillezés is megengedett, de ott eléggé büdös van. A városban rengeteg park és zöld terület van, ahol heverészni lehet, a legismertebb az Englischer Garten, de az Isar partja gyakorlatilag mindehol parkosítva van. Ha itt járunk, mindenképpen látogassunk el a Rosengartenbe is, amely egy ingyenes, mini botanikus kert, nyáron gyönyörű, és esetleg még tanulhatunk is valamit. Aki üzleti szempontból jön ide, annak ajánlatos odafigyelnie az ünnepnapokra általában, mivel – szintén vallási alapon – jóval több van belőlük, mint nálunk. A nyugalom nyilvánvalóan a hosszú élet egyik titka.

Ebből a témakörből eredetileg csak két részt terveztem, de időközben rájöttem, hogy muszáj még egy bejegyzést írnom általában a gasztronómiáról. Megfigyeléseim alapján Magyarországon nagyjából négy féle vendéglátóipari egység létezik. Vannak a kocsmák, ahol olcsó a feles és a sör, és büdösek leszünk a cigarettafüsttől, rossz esetben belénk kötnek, viszont jobb esetben van csocsó vagy biliárd, esetleg darts. Vannak a kávézók, ahol sok féle kávét kaphatunk, többnyire nem túl jót, és esetleg süteményt, többnyire azt sem túl jót. Ehhez képest vannak a cukrászdák, ahol többnyire finom süteményeket lehet enni, és elfogadható a kávé. Végül, és legutolsó sorban (sic!), vannak az éttermek, amelyek főbb jellemzői a következők: rossz a koszt és a kávé, udvariatlan a kiszolgálás, jó eséllyel megpróbálnak átverni, olyan hangulatuk van, mint egy jobb menzának, büdösek leszünk az ételszagtól, és mindegyikben ugyanazt lehet kapni. Ehhez képest kis számban (és főleg Budapesten) léteznek olyan éttermek, ahol viszonylag különlegesebb ételeket kaphatunk jól elkészítve, és divatos kifejezéssel élve dizájnosak (magyarán ízlésesen vannak berendezve), ezek azonban sajnos a hétköznapi ember számára megfizethetetlen árakkal dolgoznak, mivel ezáltal bekerülnek az úgynevezett exkluzív kategóriába (haha). Németországban ez az egész teljesen máshogyan néz ki. Az itteni kávézók átmenetet képeznek a fentebb említett cukrászdák és éttermek között, azzal a különbséggel, hogy ízlésesen néznek ki, megfizethetőek (sőt, közel azonos árakkal működnek), udvarias a kiszolgálás, nem verik át az embert, nincs büdös, és minden finom. Éppen ezért egy cseppet sem meglepő, hogy a németek hetente akár többször is beülnek a kedvenc helyeikre, és a kávézók többnyire tele vannak. Ennyit kívántam még megjegyezni, de ezt mindenképp, mert jó tudni, hogy igenis létezik gasztronómia a világon, és bátran vegyük igénybe, ha például Münchenben járunk.

Soft drinks, és kezdjük mindjárt a kávéval: talán az erős olasz befolyás miatt Németországban rengeteg féle kávét lehet kapni a kávézókban. A képen látható Latte Macchiatót például semmi esetre sem szabad összekeverni a Milchkaffe-val (tejes kávé), holott ugyanazt jelenti. Ha a közkedvelt Latte-t rendeljük, azt kapjuk, amit a képen látunk, ha viszont tejes kávét (németül), akkor egy bazi nagy csésze tejhabot raknak le elénk, amibe belezúdítottak egy eszpresszót, és ezt a hab tetején lévő barna lyuk jelzi. Nem túl szép, és nem is túl ízletes. Kedvelt német szokás az italok összekeverése, így állt elő például a Spezi (cola és fanta mix), és a különböző gyümölcslevek szódával hígítva (Schorle), de ezt utóbbit már nálunk is lehet kapni. 

A sör, mint hard drink: az Oktoberfest hazájában rengeteg sört isznak, és rengeteg félét. A sima, viágos sör a Helles, de van sötét fajtája is, mint a legtöbb itt kapható sörnek (dunkel). A búzasör a Weissbier, és ha üvegből isszuk, ügyeljünk arra, hogy az élesztő leül az üveg aljára, ezért célszerű kicsit megrázni, mielőtt teljesen kitöltjük. Szinte az összes sört hígítják valamilyen üdítővel, a legnevesebb kreációk a Radler (világos sör és 7 Up (Zitronenlimo)), a Cola Weissbier (értelem szerint), illetve a Russer (búzasör és Zitronenlimo). A keverés általában fele-fele arányban történik.

A koktél, mint átmenet a soft drink és a sör között: az összes bárban lehet koktélt kapni, és amellett, hogy nem drágák (kb. két sör), mindenhol ugyanannyiba kerülnek. Szerencsére nagy divat az úgynevezett Happy Hour, ami általában azt jelenti, hogy délután hattól nyolcig féláron adják az italokat. Vigyázzunk, mert az ilyen irányú kimozdulásokból meglehetősen csúnya esték kerekedhetnek!

Enni és inni akkor is kell, ha az ember külföldön van, de akkor már lehetőleg olyat, ami helyi specialitás és finom. Ilyen például a képen látható vajas perec (bajorul Butterbretzl'). A nevét onnan kapta, hogy ez egy hosszában félbe vágott perec, belül vajjal megkenve. Otthon is elő lehet állítani, amennyiben veszünk sima perecet és vajat, de bármilyen hülyén hangzik, nem éri meg a fáradtságot. Szerintem a pékségben dolgozó eladók egy évig csak a perec hosszában keresztbevágásának technikáját tanulják, mert ez a halandó ember számára szinte lehetetlen feladat, ugyanis a perec inkább nincs, mint van. Münchenben, mint Németországban általában mindenhol, rengeteg pékség van, amelyekben legalább húszféle kenyeret lehet kapni, meg persze szendvicseket, és miegymást. Nagy kedvencem a répás barnakenyér, azt azonban nem lehet az utcán csipegetni. A croissant-ot mindenképpen ajánlatos megkóstolni (bárhol), mert ez az igazi, és nem az, amit otthon árulnak. Aki húsra vágyik, egyen fehér virslit (Weisswurst), vagy forró májpástétomot (Leberkaes') bajor édes mustárral, nagyon finom. További lehetőség a csülök párolt káposztával, ha valakinek az jön be. Ezekhez az ételekhez leginkább bajor éttermekben juthatunk hozzá a belvárosban, amelyeket onnan lehet felismerni, hogy kék-fehér kockás az abrosz az asztalokon (a bajor színek). Ha ezen túlmenően bármi másra vágyunk, azt is megkaphatjuk. Gyakorlatilag bármelyik étterembe érdemes beülni a városban, ahol megtetszik az étlap, mert többnyire mindenhol igényesen főznek, jó a kiszolgálás, és megfizethető, de azért később ki fogok emelni néhány kedvencet a biztonság kedvéért. Addig is guten Appetit!

Hogy mivel? Természetesen biciklivel. München tömegközlekedése sokkal kevésbé hatékony, mint a BKV, viszont pontosan olyan drága. Ez valószínűleg azért van, mert csak a rossz állapotú nyugdíjasok használják, illetve azok, akik valamilyen okból kifolyólag nem tudnak kerékpárra ülni, éppen ezért az a tumultus, ami a pesti metrón, buszokon és villamosokon mindennapos, itt elképzelhetetlen. A müncheni biciklis forgalom viszont olyan jelentős mértékű, hogy külön közlekedési szabályok vonatkoznak rá, saját közlekedési lámpákkal, és a szabályok betartását a rendőrség külön ellenőrzi. Nagyjából ahol járda van, ott bicikliút is van, és ha valaki például nem a megfelelő oldalban halad (jobbra tarts), a rendőr megállítja, és megbünteti, továbbá akkor is, ha átmegy a biciklis  piroson, satöbbi. A bicikliutakat mindig megkülönböztetik valahogyan a járdától, és a biciklisek könyörtelenek a figyelmetlen – esetleg tudatlan – gyalogosokkal szemben. Ha egy óvatlan gyalogos a bicikliútra téved, heves csengetés, esetenként ordítozás a jutalma, és egyértelmű, hogy neki kellett volna jobban figyelnie. A biciklis nagyjából egyenrangú az autóssal, amíg a gyalogos a ranglétra legalját képviseli. Ebből következően csak a hivatalosan kijelölt sétálóutcákban lehet viszonylag zavartalanul lófrálni, és bámészkodni, egyébként pedig állandóan résen kell lenni, hogy hová lép az ember. Az viszont tévhit, hogy itt nem lopnak biciklit, mert úgyis mindenkinek van: az én ezer éves, Kettler Alu Rad tipusú biciklimet, amit anno kemény 50 márkáért vettem a bolhapiacon, egy héttel azelőtt lopták el a ház elől, hogy hazaköltöztem volna, de így legalább nem kellett másikat vennem. A bicikli nélkül érkező turisták előszeretettel veszik igénybe a különböző kivitelezésű, esetenként röhejesen kinéző biciklis taxikat. Én inkább azt ajánlom, hogy hozzunk magunkkal két kereket, lakatot, és térképet, mert megéri a fáradtságot.

ÚGY HOZTA AZ ÉLET, hogy hosszabb időt fogok eltölteni Münchenben, ahol korábban évekig laktam. Azt terveltem ki, hogy elmegyek azokra a helyekre, ahová szívesen jártam, és közzé teszem az élményeimet, hátha valaki egyszer szintén elvetődik ide, és fogalma sem lesz, hogy mit kezdjen magával, illetve hátha érdekel valakit. Apropó elvetődés: a repülő a leggyorsabb, viszont Münchenbe nem járnak fapados járatok, ezért a repülő egyben a legdrágább is. A második legjobb megoldás a vonat, amiből naponta öt közlekedik, és korlátozott számban 29 euróért lehet rá jegyet venni, ami azért igen olcsó. Régen úgynevezett Eurocity vonatok jártak, ami úgy nézett ki, mint az Intercity, most viszont Railjet jár, ami ráadásul belül pontosan olyan, mint egy repülő. Tele van LCD-kijelzőkkel, amin folyamatosan lehet követni a menetrendet és a csatlakozásokat az állomásokon, a mosdóban mindig van víz, szappan és WC papír, az egyik kocsi végében filmet vetítenek a gyerekeknek, és van külön hely a csomagoknak is. Dohányzó rész viszont egyáltalán nincs, és a vonat a hét órás út során nagyjából két percet áll minden állomáson, úgyhogy gyorsnak kell lenni, ha valaki le akar szállni néhány slukkra, és nem akar integetni a holmijai után egy szál cigivel a kezében. Van egy jó hírem azoknak, akik Pesten még a menetiránynak háttal ülnek: Bécsben a vonat megfordul, és onnantól lehet előre nézni.

 ... mert a blog hosszú ideig nem üzemelt, holott elvileg tágul, mint a világegyetem (lásd fent). Mentségemre szolgáljon, hogy a világegyetem is csak egy darabig tágul, azután összezuhan önmagába, vagy még kisebbre, majd azután ismét tágulni kezd. Legalábbis ez tűnik a legvalószínűbbnek. Pulzál. Valószínűleg a párhuzamos univerzumokkal is ez történik, habár erről még nem hallottam. Az is lehet, hogy az univerzumok a saját párhuzamos univerzumaikba zuhannak át, de ez csak egy ötlet. Nos, én magam is összezuhantam, de aggodalomra semmi ok, ezt nem a szó "idegösszeomlást kap, befordul, rosszkedvű lesz" értelmében mondom, hanem az eddig taglalt univerzumi értelemben. Az eltelt időben további megfigyeléseket tettem, kissé áthelyeződött a nulla pontom, és onnan kezdek el újra tágulni. Ismerős? Akkor jó. Nekem nagy kő esett le a szívemről, amiért úgy tágulok, mint az univerzum, és ebből akár arra is következtethetek, hogy a része vagyok valami végtelennek és tökéletesnek.

Tisztelt Akadémiai Kiadó! Munkámból kifolyólag lelkes olvasója vagyok a szótáraiknak, de a mai napon meglepetten tapasztaltam, hogy az Önök szerzője az angol "wiry" szóra többek között a következő magyarázatot adja: "3. szívós és izmos (de sovány)." El sem tudom hinni, hogy nem jutott eszükbe a "szikár" szó, amely az Önök leírásának és a jelentésnek egyaránt megfelel. Eszemben sincs ezt hibának felróni, azonban a következő kiadásnál talán hasznos lehet ez az észrevétel. Továbbá szeretném megjegyezni, hogy két elektronikus levelet küldtem a Nyelvtudományi Intézetnek körülbelül négy hónappal ezelőtt, a másodikat az Akadémia munkatársának kifejezett kérésére, akivel telefonon beszéltem. A levelemre a mai napig nem érkezett válasz. Nem sürgős, de néha eszembe jut, a válaszuknak örülnék. Továbbá azt is szeretném megjegyezni, hogy hozzájutottam egy kisebb összeghez, ezért a közeljövőben lecserélem az egyik szótáramat, mivel az enyémhez annak idején még nem járt CD, és azt külön megvásárolni nem lehet. Őszintén remélem, hogy a program Macintosh alatt is fut, ellenkező esetben kénytelen leszek kitalálni valamit.

Maradok lelkes és őszinte hívük tisztelettel: BON

Éppen valaki más két kutyáját sétáltattam megbízásból zöldövezeti területen, amikor találkoztam a favágóval. Kutyasétáltatás közben az ember hamar társalgásba elegyedik, akkor is, ha nem feltétlenül akar. Engem is a favágó szólított le. "De szép foxik!" - mondja ő. "De" - mondom - "ez nem foxi". Persze kiderült, hogy nem is ez a lényeg, hanem az, hogy neki is (!) volt egy foxija, amelyiket sajnos ki kellett kötözni az udvaron, mert előszeretettel ritkította a szomszéd lábasjószág állományát. A kutya azonban valahogy csak kiszabadította magát, de nem tartott sokáig az öröme, mert a madzagja felakadt a kerítésen, és mire megtalálták, megfulladt. A favágó ekkor vásárolt két dobbermant, hogy vígasztalódjék, mert kutya nélkül nem élet az élet. Az egyiket egy furcsa betegség támadta meg, az orvos is csak hümmögött, meg vakarta a fejét, végül a kutya elpusztult. A másik egy napon eltűnt, sokáig keresték, mire végül megtalálták a szomszéd saját készítésű kerti tavában. A tó aljára fóliát rakott a szomszéd, a kutya belement, de kijönni már nem tudott, és megfulladt. "Na mindegy, hát ez van" - mondja a favágó szomorúan. "Hát" - mondom - "ez". "Most egy darabig biztosan nem lesz kutyám, mert van egy négy hónapos kisfiam" - mondja ő. Mondtam, hogy nekem sajnos azonnal indulnom kell, mert idegesek a kutyák. Magamban azon imádkoztam, hogy az a gyerek érje meg a felnőtt kort.

Lehet, hogy a vakablakot nem is ismerném, ha nem lenne a kéményseprő, meg a babona. Ha ugyanis az ember kéményseprőt lát, megfogja a gombját, és addig nem ereszti el, amíg nem lát egy vakablakot, különben búcsút mondhat frissen lelt szerencséjének. Legalábbis én így tudom. A babonaság sokak szerint hülyeség, és csak az ostoba emberek hisznek bennük. Állítólag a mostaninál jóval primitívebb korszakunkból ered, amikor még a villámlástól is rettegtünk. Még belegondolni is szörnyű, milyen egyszerűek voltunk. A vakablak egyébként olyan, mint az ablak, csak be van falazva. De minek? Kérdeztem egy építészt, aki azt mondta, hogy az nem ablak volt régen, hanem direkt ilyennek épült. Azt ő sem tudta, hogy mire jó. Az internet nem segít, a lexikonokban nem szerepel. Magamra maradtam ezzel a problémával, és csak találgatni tudok.  Szerintem azért készül, mert kívülről jól mutat, belülről viszont elé lehet rakni a szekrénysort, meg lukat lehet fúrni bele képeknek. Mondjuk. Az esztétikát nehéz megmagyarázni. Azért érdekes, hogy ma már nem csinálnak ilyet, a fal az fal, az ablak meg ablak. Az ember lánya meg rohangásszon kilométereket a gombját szorongatva, mire talál egyet, és szerencsés lehet.

Én eleve nem értem a medvét. Ha februárban kijön a barlangjából, és látja, hogy ezer ágra süt a nap, akkor minek megy vissza? Szerintem depressziós, a rossz időjárást kedveli, és aki depressziós, arra semmit sem lehet bízni, főleg nem időjárás előrejelzést. Már másodikán tudtam, hogy téved, de ma bizonyosságot is szereztem. A fekete kutyának ugyanis, akinek az udvara mellett hetente többször elhaladok, udvarlója lett egy fehér kutya személyében. A fehér kutya lelkesen rohangált a drótkerítésen kívül, míg a fekete kutya látszólag nemtörődöm pózban üldögélt odabent, és másfelé nézett. A fehér kutya igazi városi vagány volt: kigyúrt testű, nyakában az elszakított nyakörv maradványai, farka rendületlenül és mereven égnek szegezve, a nyelve kilóméterekre lógott a szájából, és nyáladzott. Az egyáltalán nem zavarta, hogy imádata tárgya legalább kétszer akkora, mint ő. Biztos úgy volt vele, hogy ezzel ráér akkor foglalkozni, amikor végre valahogy bejutott. De a kutyák egyébként is könnyen túlteszik magukat a méretkülönbségeken, a faji kérdésekről már nem is beszélve. Bevallom őszintén, hogy nem telepedtem le melléjük, hogy kivárjam, mi lesz, mert három fontos dolog így is kiderült.  A medve tévedett, itt a tavasz, és a fekete kutya lány.

Az idő állítólag telik, de hogyan? A szubjektív idő telhet lassan, gyorsan, vagy sehogy. Ha valami olyasmit csinálunk, amit utálunk csinálni, vagy olyan helyen vagyunk, ahol utálunk lenni, akkor ólom lábakon telnek a percek. Ha viszont jól érezzük magunkat valahol, valakivel, vagy abban, amit éppen csinálunk, az idő szárnyra kap, és repül. A szubjektív idő az életünkre kivetítve szintén repül, mert ragaszkodunk hozzá, és halálunkkal elkezd sehogyan sem telni. Az objektív idő, maga az Idő, viszont elvileg ettől nem áll meg. Ha létezik ilyen egyáltalán. A Föld egy bizonyos ciklus alatt, amit mi valamikor elneveztünk huszonnégy órának, fordul egyet a saját tengelye körül, egy másik ciklus alatt pedig, amit mi elneveztünk egy évnek, megkerüli a Napot. Ez mindig ugyanígy történik, és valószínűleg így is fog történni még egy darabig. Az, hogy ezt az azonos folyamatot mi egymás utáninak érzékeljük, csak rajtunk múlik. Hiszen mondhatnám azt is, hogy ma ugyanaz a nap van, mint tegnap, vagy akár holnap, csak másképp, minden pillanat egy állapot. Ezzel mindössze azt akarom mondani, hogy a mindenféle idő csak egy fogalom, és azért telik, mert számoljuk. Ha a saját életünket nem tekintenénk végesnek, valószínűleg nem is számolnánk. Időutazás pedig azért nem létezhet, mert ugyanazt az állapotot nem lehet kétszer rekonstruálni, tehát a múlt sajnos passzé, a jövőt pedig nem is sejthetjük. Ahhoz képest, hogy értelmesek vagyunk, elég szerencsésnek érezhetjük magunkat.

Mindenki tervez, ez tagadhatatlan. A jobbak kevésbé, a rosszabbak állandóan. A jobbak mondjuk eltervezik, mit és hol fognak ebédelni, esetleg kivel. A rosszabbak azt is tudják, hogy tíz év múlva mit és hol fognak ebédelni, esetleg azt is, hogy kivel. Mert az életük terv szerint halad, egyik tudatos lépésüket követi a következő. Ezek azok az emberek, akik a buszmegállóban beduzzognak, ha késik busz, fennhangon reklamálnak, ha hosszú a sor a pénztárnál, mert nekik más dolguk is van, és öngyilkos hangulatba kerülnek, ha eltévednek valahol. A jobbak eleve arra számítanak, hogy vagy jön a busz, vagy nem, esetleg sokan lesznek a boltban, de lehet, hogy nem, és ha eltévednek, nézelődnek. Az ilyen emberek szerencsések, mert tudatában vannak annak, hogy a világ dolgait nem ők irányítják, mindössze annyit tehetnek, amennyi rajtuk múlik. Az ilyen ember nem köt bele a buszsofőrbe, a pénztárosba, és nem veri szét a műszerfalon a GPS-t. Az ilyen emberből nem lesz például politikus, vagy egyéb szélsőség. Egy számítástechnikai fórumon egy fickó egyszer felvetette azt a problémát, hogy szerinte a laptopja nehezebb lett, miután feltelepítette rá az operációs rendszert. Mondták neki, hogy az lehet, mert bizonyított tény, hogy a rend nehezebb, mint a rendetlenség. Legyen annak súlyos az élet, aki cipeli!

Ellopták az "Arbeit macht frei" feliratot az auschwitzi koncentrációs tábor kapuja fölül. Az egy dolog, hogy azóta előkerült, de vajon minek lopták el és hogyan? Nálunk még a roncstelepeket is legalább egy kutyás biztonsági ember őrzi nulla-huszonnégy órában, ott meg délután ötkor az utolsó teremőr udvariasan kitereli a még bolygó turistákat, bezárja a kaput, megrángatja a lakatot, megállapítja, hogy jól zár, és nyugodt szívvel elmegy sörözni. Miért ne tenné? Elvégre kinek jutna eszébe ellopni onnan bármit, főleg a feliratot. Mit csinál az ember egy ilyen felirattal a hozzá tartozó koncentrációs tábor nélkül? Esetleg eladja darabokban, betűnként, bár felteszem úgy nem túl értékes. Vagy kirakja a dolgozó szobájában. Vagy a saját kapuja fölé. Ezt tényleg jó minden nap nézegetni? Az is lehet, hogy az illető Lorenz Diefenbach rajongó, az ő egyik könyvének volt ez a címe. Node: a B betű eddig fordítva volt feltéve, ami a híres német precizitást tekintve eléggé meglepő. Most, hogy visszaszerezték, vajon megfordítják?

Lázár Ervin utálta a miszerinteket, én pedig utálom az idézőjelet. Pontosabban azokat, akik megerőszakolják orálisan. Az utóbbi időben rengetegen beszélnek olyanokat, hogy "idézőjelben mondom", meg "idézőjelbe téve", meg "de persze idézőjelben". Az ilyen embereknek biztosan felveszik minden mondatát, és aztán számon kérik rajtuk, vagy maguk sem gondolják komolyan, amit mondanak, vagy legszívesebben ki sem mondanák, amit mondanak, csak hirtelen nem jut más az eszükbe. Az idézőjelre vonatkozó szabály eredetileg úgy szól, hogy "a szövegbe ékelt szó szerinti idézetet általában idézőjelpár fogja közre", amely szabály az írott nyelvre vonatkozik. A beszélt nyelvre nem is vonatkozhat, mivel írásjel. És hiába kaparássza bárki négy ujjal a levegőt kétpercenként, mintha nyuszikákat bábozna, ez nem fog megváltozni. Viszont elég röhejes. Régi, és íratlan szabály, hogy előbb gondolkodjunk, aztán nyissuk ki a szánkat. Persze mindenki úgy csinál magából hülyét, ahogy akar. Ez is egyfajta személyi szabadság.

Dexter kapcsán lentebb már szóba került Kurt Vonnegut. Ő írta a Bajnokok reggelije című könyvet. Amikor Vonneguttal találkoztam, már úgy jártam könyvtárba, hogy a hülye című könyveket kerestem, mert a neves írók közül azokat, akik érdekeltek addigra mind kivégeztem. Miután a nevekből nem tudtam kiindulni, maradtak a címek. Így találtam meg Vonnegutot (Bajnokok reggelije) és például Ladislav Fuchs-ot is (Mooshaberné egerei). A folytatás egyértelmű volt, rajongó lettem. Vonnegut azon írók egyike, akit az ember vagy azonnal megszeret, vagy sohasem, és egyébként az összes könyvének hülye címe van. Kurt Vonnegut két éve meghalt, de még mindig fent van a Facebook-on. Lehet, hogy erről valahogy mindenki megfeledkezett, de az is lehet, hogy szándékos. Aki tag, nézze meg! Olyan, mintha még mindig élne. 

A hetedik napon Isten szétnézett, látta, hogy mindennel készen van, amit eltervezett magának, és megpihent. Aznap nem csinált semmit - biztos olvasgatott, meg sétálgatott a kertjében, de az is lehet, hogy leheveredett az almafa alá szunyókálni -, és erről elvileg mindenkinek példát kellene vennie. A hetedik nap nálunk vasárnapra esik. Vasárnapra minden jóérzésű polgár elfárad, ha másban nem is, legalább a pénteki és a szombati estében, amikor is a jóérzésű polgár intenzív társadalmi életet él különböző közösségi helyeken, lehetőleg másnap hajnalig. A jóérzésű polgár éppen ezért tiszteli a vasárnapot, amennyiben nem kel ki az ágyból lehetőleg délutánig, bekap pár falatot (ha bír), aztán folytatja a henyélést estig, azaz a következő lefekvésig. Vannak azonban páran, akik vasárnap reggelre térnek magukhoz, és első dolguk, hogy kocsit takarítsanak, füvet nyírjanak, sövényt vágjanak, fűrészeljenek, fúrjanak, faragjanak, szereljenek, csiszoljanak, azaz zúgjanak és zörögjenek és csattogjanak. Egyesek tudniillik egy egész heti munka után így pihennek. A jóérzésű polgár ilyenkor anyázik párat a takaró alatt, aztán feltápászkodik, becsukja az ablakot, visszafekszik, és miközben próbál újra elaludni arra gondol, hogy milyen hangosan fognak sivalkodni ezek a lelkek a pokol kénköves tüzén, de azt ő hál'istennek nem fogja hallani.

Mindig rosszul viseltem a hús célú élőállat kereskedést, emiatt nem lettem szektás, csak igyekszem elkerülni az olyan helyeket, ahol vér folyik. Ez nem csak azt jelenti, hogy nem járok például vágóhídra délutánonként, hanem azt is, hogy mindig letaglóz az akvárium látványa a halas pultnál. Mindegy, hogy húsz halat úszkáltatnak benne egymás hegyén-hátán, vagy összekötözött ollójú garnélarákkal van tele, nekem végem. Biztosan mindenki látta a Halálsoron című filmet. Hát erről beszélek. Egyszer beálltam a pulthoz a sorba mini garnéláért. Az előttem álló fickó élőhalat kért, az eladó már tűrte is fel a köpenye ujját, én meg szó nélkül kiálltam a sorból, és tettem egy kört az áruházban. Azt azért még hallottam, amikor fejbe vágta. Abban az áruházban egyébként annyi mindent lehet kapni, hogy akár horgászbotot is nézhettem volna annak a fickónak, aki pont előttem vásárolt élőhalat.

Sikerült olyan hosszú ideig egy nyugat-európai nagyvárosban élnem, hogy amikor honvágy miatt visszaköltöztem ebbe a kelet-európai, viszonylag nagyobb városba, egy hónapig gyötört a depresszió. Ezt úgy kell elképzelni, hogy abszolút képtelen voltam kimenni az utcára "ezek közé a zombik közé". Azóta persze sokkal jobban vagyok, és egyáltalán nem bántam meg, hogy hazajöttem. Pedig vég nélkül sorolhatnám, hogy ott bezzeg esőben sem kell gumicsizma, mert a víz lefolyik a járdáról, meg nincs sebességkorlátozás az autópályán,  meg van bicikliút mindenhol, meg van rendes vajas croissant minden pékségben, meg vasárnap délután kettőig lehet reggelizni a kávézókban,  meg minden koktélbárban van happy hour, meg jóval kevesebb a zombi, satöbbi, satöbbi, satöbbi. A legérdekesebb mégis az, hogy az ottani városokban éjszakánként nincs kutyaugatás, ami Magyarországon kizárólag Budapest belvárosában fordulhat elő. Ezzel vajon arra célzok, hogy az ottani városok városok, míg az itthoniak inkább nagyra nőtt tanyák? Igen. A kutyaugatás például egyáltalán nem hiányzott.

Minden folyik, és ezt már az ókorban kitalálták, amikor még fogalmuk sem volt az atomokról. Mindössze annyi történt, hogy néhány értelmes ember ráért, és alaposan megfigyelt. Az életünk általában úgy folyik, hogy folyamatosan történnek benne a dolgok. Egyesek élete szép lassan hömpölyög, míg másoké úgy rohan, mint egy hegyi patak. És vannak azok a pillanatok, amikor felpörögnek az események, aztán hirtelen minden megáll. Az ember ilyenkor úgy érzi magát, mintha a tornádó szemében csücsülne. Körös-körül repkednek a dolgok, minden darabokra hullik, mi meg csak nézünk, mint valami Buddha. Ezekben a pillanatokban nem igazán értjük, mi van, és hogy jutottunk el idáig. Annyit viszont képesek vagyunk belátni, hogy semmiféle befolyást nem tudunk gyakorolni az eseményekre, és az embert megszállja a tökéletes nyugalom. Persze olyankor is minden folyik, de kit érdekel.

Bevallom, hogy azon kevesek közé tartozom, akik nem szeretik a sört, és csakis végszükség esetén iszom meg. A végszükség általában valamilyen buliban ér utól meglehetősen kései, vagy ha úgy tetszik, korai órán. Ilyenkor már nincs kedvem elmagyarázni, hogy fröccsöt kérek, de száraz fehér borból, és csak akkor, ha van szóda. Esetleg hosszúlépést. Hogy az mi? Na jó, inkább én is sört kérek, mint mindenki más, de abból is inkább üvegest, mert azzal legalább táncolni is lehet normálisan, legalábbis anélkül, hogy végigborítanám valakin. És nem folyik ki a számon egyből, amit beletöltök. Már kitapasztaltam, hogy melléfolyás szempontjából a korsó a legrosszabb. Nem is értem. A férfiaknak nagyobb a szájuk? Vagy ez gyakorlás kérdése? Persze lehet, hogy aki szereti a sört, eleve nagyra tátja, hogy minél több ömöljön befelé. Fujj. A lényeg az, hogy nem lehet üveges fröccsöt kapni, mondjuk 0,33-ast, pedig hűtőben állítólag néhány napig elállna. Tudom én, a sör évekig szavatos, ráadásul mindenki szereti. Hát akkor egészségetekre!

Van az a film, hogy "What the bleep do we know about the world", azaz mit is tudunk a világról tulajdonképpen. A "bleep" egyébként kifütyülés, és a "fuck" szót helyettesíti, ami csúnya, így aztán előre ki is cenzúrázták maguknak a névadók (tulajdonképpen). A film az érzékelést feszegeti, meg a kvantumfizikát, és ezen keresztül a létezést, mint olyat. Érdekes. Az egyik interjúalany, aki nő, de ránézésre egy másik dimenzióban valószínűleg férfi, tesz egy olyan kijelentést, miszerint az indiánok azért nem látták Colombus hajóit közeledni, mert még sohasem láttak hajókat. Ez nekem gyanús. A múltkor a cigarettás cég szállítója például váltig állította, hogy kizárólag sötétkék és sárga Drum dohány létezik. Hiába győzködtem, hogy világoskék is van, csak azt Magyarországon nem forgalmazzák, nem hitt nekem. Ennek viszont nem az érzékeléshez van köze, hanem a korlátoltsághoz, ami gyakori betegség, ezért a sztori teljesen hihető. Ha mutattam volna neki egy csomag világoskék dohányt, valószínűleg látta volna, hogy van. Mindenesetre az volt az érzésem, hogy szegény indiánokat teljesen hülyének nézik már megint. Arról nem is beszélve, hogy Colombus se látott még indiánt.

 A múltkor szóba került a kivi, amely egy madár, Új-Zélandon él, és még nem halt ki, de erősen veszélyeztetett. Olyan tyúk, ami nem tud repülni. Szegény. Aztán itt vannak a lemmingek, akik nem bírnak veszélyeztetett faj lenni, mert ha túlszaporodnak táplálék szempontjából, néhány egyed fogja magát, és öngyilkos lesz. Leugrálnak valahonnan magasról, és azok, akik leugráltak, meghalnak, de a maradék kényelmesen él tovább, mintha mi sem történt volna. Az emberi faj hategészháromtized milliárdan van. Állandóan megy a nyavajgás, hogy kevés az élelem, egyre melegebb van, és mindjárt nem lesz víz, meg kőolaj (a benzint én is sajnálom), a pénzzel csak a baj van, a génmanipulált meg nem bio. De ki vállalná be, hogy leugrik? Elárulom, hogy lemmingből sincs két egyforma. Mennyire vicces lenne, ha kiderülne, hogy a Holdról jöttünk, csak azt már lelaktuk! De lehet, hogy az egész könyéket is.